Az érkező egy szép faragott ajtón keresztül jut be a szállás előterébe, amelyik a régi mintájára tölgyfából és kőrisfából készült.
Az ajtó előtti lépcsőről néha látni a szemközti völgyben legelésző őzeket. Ez a kedves panoráma hetenként és óránként változik; attól is függően, hogy a keskeny aszfaltcsíkot jelentő „Fő utca” túloldalán lévő szemközti telkünkön mikor kaszáltam le a rétet, éppen milyen virág nyílik rajta, milyen a nap és a felhők járása.
A lépcső és a leanderek melletti padon szeretnek üldögélni a vendégeink. A küszöbön heverésző Bobby kutya a szomszédasszonyunké volt, míg az egyik nyáron el nem vitte egy sötét autóban tovahajtó túristapáros. A kép hűen adja vissza a nyitott veleméri terek és a „falukép” hangulatát.
Minden régi ház tele van történetekkel. Ehhez a lépcsőhöz is kötődik egy.
Az előtérben gyakran rendeztek fonót, ahol veleméri fiatalemberek – régi jó szokás szerint – udvarolni szerettek volna a veleméri leányoknak. Ezért aztán kizárták a kicsinek ítélt gyerekeket a házból, mert a nemes tervek megvalósítását akadályozták volna. A kirekesztett ifjúság azonban e lépcsőkön összetanakodva szörnyű bosszút forralt. Felmásztak a tetőre és letakarták a kéményt, mire a fonót elöntötte a füst. Ennek a vége egy jó nagy kergetőzés lett a magas hóval lepett veleméri utcákon, amit persze a gyerekek nyertek meg. Ugyanis a nagy hóban csak hótalpakon lehetett haladni, a nagyfiúk – ház falához támasztott – hótalpainak szíját azonban gondos kezek előzőleg elvágták. Azt csak találgatni lehet, hogy a leányok kárpótolták-e őket ezért a veszteségért.
Képek a Főbejáratról