Cserépmadár Szállás

9946 Velemér, Fő utca 7.
Telefon: +36 20 534 2780
E-mail: foglalas@cserepmadar.hu
3 szoba, 3 fürdőszoba, konyha, étkező,
hatalmas kert erdő és patak között
2 hétre elegendő őrségi túraterv

Velemér a béke utolsó szigete, ahol kristálytiszta alpesi levegő, elbűvölő tájak és emberek, frissen fejt tehéntej, gombaözön, élő fazekas-hagyományok, a boszorkányhit nyomai, vénséges vén faházak, haranglábak, műemlék templomok és ezernyi apró csoda várja az utazókat.

A gyepük kialakulása, Velemér története a török időkig, Vallásháború az Őrségben, Az Őrségiek és a földesurak szembenállása, Trianon után, Zárszó, Lábjegyzetek

FEKVÉSE

Mit nyújthat ez a szelíd dombok ölén megbújó kis falu felejthetetlen szépségű természeti környezetén s lakóinak vendégszeretetén túl az arra tévedő idegennek?

A bepillantás lehetőségét letűnt korok, a valaha virágzott Magyar Királyság szellemiségébe. E varázslatos völgy a honfoglalás utáni magyar századok sajátos hangulatát idézi s egyedülállóan őrzi néhány emlékét a megelőző időknek is. Az a csepp, amelyben megcsillan a valaha volt tenger: amelyből megsejthető Buda, Esztergom és Székesfehérvár palotáinak, templomainak, polgárházainak rommá lett, ma már csupán lelkesítő mesének tűnő világa.

Velemér a kifosztott, megalázott, töredékére zsugorított országunk egykori nagyszerűségének és becsületének hírmondója. Most még néhány évvel a megállíthatatlannak látszó pusztulása előtt.

A középkori templomáról ismert Velemér a megcsonkított Vas megye mai területének délnyugati szögletében, a Belső Őrségnek nevezett tájegységben, az Alpok nyúlványai közül csordogáló Velemér-patak völgyében, a magyar és a szláv nyelvterület mai határához közel található. Nyugatról Szlovénia, délkeletrôl Zala megye határolja. Kő-, tégla- és faépületei dús erdőkkel koszorúzott, szivet-lelket gyönyörködtető pannon tájba illeszkednek. Természetföldrajzi és néprajzi vonatkozásban szerves egységet képez a környező területekkel.

A helyét időnként megváltoztató középkori falu szétszedhető és áttelepíthető faházait a műemléktemplomot övező dombok tetején és déli lejtőin, az erdőírtások szegleteiben állították fel az elődök. Az egykori portákból csak az ásott tókák 1 maradtak meg, ezek jelzik a falu régi helyét az erdőjárónak. Megcsillanó vizük vadak szomját oltja. A középkori műemléktemplom és a temető a Papréten található, a református templom, az önkormányzat irodája, a bolt, a kocsma és a könyvtár pedig az Alsószeren.

A település 1786-ig nem a történelmi Őrséghez, hanem a Tótsági járáshoz (ma Vendvidék) tartozott. Közvetlen környezetét egykor nevezték Belső-őrségnek, Velemér-völgynek és - talán a reformációval összefüggő okból - Zürich-völgynek is Ez az újabb keletű közigazgatási kerület (a Tótsági járás) a török időkben bekövetkezett népmozgások következményeképpen alakult ki és nem volt igazán hosszú életű. Annak a Habsburgokhoz méltó törekvésnek volt egyik terméke, amely a magyar területeket részekre szabdalta, az állandó harcok miatt kivérzett országot idegenekkel telepítette be, majd a különböző nemzetiségeket a magyarság ellen hangolta. Az osztrák uralkodóház által elvetett szélből aztán olyan vihar született, amely magát a Habsburg-dinasztiát is elsöpörte.

A falu a patak mentén futó országút két oldalán fekszik. A jellegzetes szeres település tengelyében haladó országutat azonban inkább csak szántóföldek szegélyezik, mert a házak többsége az országúttól távolabb épült, egy-egy párhuzamos utcát alkotva. A dombsorra települt nyugati házcsoportot néha Felsővelemérnek, vagy Felsőszernek, míg a sík délkeleti településrészt Alsóvelemérnek, vagy Alsószernek is nevezték. A Felsőszer maga is részekre tagolódik: délről északra a Paprét, Vasok-szer, Botok-szer, Purger és Bot-szeg nevű településrészekből áll.

Az első világháború után - a trianoni rabló béke szellemében - a Tótsági járás nagyobb része is Szlovéniához került, több magyar településsel együtt. Ez elcsatolt falvakban a magyar lakosság száma azóta a felére csökkent és elöregedett.2

A táji, néprajzi hasonlóságok, a műemléktemplom kiemelkedő turisztikai jelentősége, az Őrség nagyobb ismertsége és nem utolsósorban az Őriszentpéter központú modern közigazgatási besorolás miatt ma Velemért az Őrség részeként tárgyalják az utikönyvek. Ez a modern szemlélet nem tekinthető teljesen indokolatlannak, bár a veleméri völgyet a történelmi Őrségtől a Kerka-patak elválasztja.

Az őrségiek mindig is maguk közül valóknak tekintették a Velemér-völgy lakóit. 1830-ban a megyei főbíró előtt tett tanuvallomásában Takáts János farkasfai lakos felsorolta az őrségi falvakat s közöttük Velemért is. Ez persze nem elegendő a történelmi Őrség határainak átrajzolásához. A határok ilyen „rekonstrukcióját” a rendelkezésre álló kevés adat nem teszi lehetővé, nincs is rá szükség. A középkori Magyarországot ugyanis nem csupán a ma ismert - Őriszentpéterből irányított (alsó) Őrség védelmezte az idegen hadak ellen, hanem őrségek szakadatlan láncolata ölelte körül. Ilyen volt a ma Ausztriához tartozó, Felsőőr központú Felső-őrvidék is. Ilyen lehetett a Belső-őrség is, amelyhez Velemér is tartozott s amely feltehetően a Muráig nyúlt.

A belső jelző ugyanis Veleméren és környékén „nyugat” értelmet is hordoz (l. alább!). Az elnevezés annak emlékét őrizheti, hogy Velemér és vidéke egykor az ország itt messze nyugatra (Ptuj irányába) kanyarodó határát, délnyugati kapuját védte.

A GYEPÜK KIALAKULÁSA

Az Őrség jelentése: „őrökhöz tartozó terület, őrök által lakott dombvidék, őrfalvak csoportja”. A források-ban Ewrsegh commorantes (1409), Evrsegh (1451),Ewrsegh (1452), Ewrseeg (1461), majd Örséghi dis-trictus, Eörségi tartomány néven a 15. századtól szerepel. Korábban Zalaőrök vidékének nevezték - azaz egykor az egyes őrterületeket a folyókról vagy a megyékről nevezhették el.

Az (alsó) Őrségi tartományba tartozott 1548-ban Pankasz, Szaknyér, Felsőrákos, Ispánk, Őri-szentpéter, Szalafő, Hodos, Kapornak, Bükkalja, Szomorócz, Őrmihályháza, Dávidháza, Senyeháza, Ba-jánháza, Kápolnásfalu és Szatta. A terület beletartozott az ország legkorábbi határvédelmi rendszerébe. Ezt a honfoglalást követően, a 899-900-ban Itália ellen vezetett hadjárat alkalmával állíthatták fel az avar hagyományok felhasználásával, IV. Henrik német császár 1051. évi betörése után pedig megerősít-hették. Aligha kételkedhetünk abban, hogy az őrvidéki magyar gyepű a honfoglalást megelőzően itt állott hun-avar védelmi vonalak felújításával, a továbbélő hun-avar hagyományok felhasználásával keletkezett.

Az egykor e tájon húzódó hun, avar és magyar gyepü a sztyeppi népek szokásos határvédelmi be-rendezéseinek helyi változata volt, amelynek első említése az avarok elleni frank rablóbetörések leírásá-ból ismert. Ezek szerint a Melk, Bécs, Fischa, Lajta és Győr környéki Duna-szakasztól kiindulva több megerősített sánc is indult dél, azaz Velemér vidéke felé (Belitzky/1940/2). A sáncok szerepe a nyugatról az ország belsejébe törő ellenség lelassítása volt.

A Hun Birodalom nyugati határa 434-től Poetovio (ma Ptuj Szlovéniában). Az Avar Birodalom ugyan ehhez képest messze nyugatra kiterjesztette fennhatóságát a karantán területek felé, de a többsé-gében avar etnikum által lakott terület határa a mai feltételezések szerint szintén Poetovioig terjedt.3 A Dunától az Adriáig felállított Limes Avaricus és Limes Pannonicus - amelynek középső szakasza Poetoviótól kissé nyugatra, a ma ismert három őrvidék nyugati peremén húzódhatott - 828-ban még létezik (Történelmi/1991/106).

Az avar sánc szerkezete a frank források szerint alkalmazkodott az erdős terep kínálta lehetőségekhez. Két párhuzamos sorban cölöpöket vertek a földbe, majd a közüket földdel és kővel töltötték fel s a tetejébe tüskés bozótot ültettek.4 Az így készített sáncok a tornyokkal és őrszemélyzettel védett kapukhoz terelték a közeledőket. A kapuk előtt feltorlódott ellenséges hadoszlopokat aztán az előretolt helyőrségek könnyűlovas íjászai oldalba támadhatták.

S hogy az őrtornyok milyenek lehettek, arról a harangtornyok és régi metszetek alapján alkothatunk képet. Az őrségi harangtornyokat a formájuk őrállásnak, megfigyelőtoronynak is alkalmassá teszi. Ősi mintát követhetnek, mert hasonló (de kőből épült) tornyocska némelyik kaukázusi keresztény templom csúcsán is látható. A határvédelmi rendszer többlépcsős volt s ugyanez állapítható meg az Alföld keleti szegélyét védő sáncok máig fennmaradt nyomaiból, valamint Gyepü, Lövő, Őri, Szemes, Gyülevész, Szeg, Vaskapu stb. földrajzi neveinkből is. Védővonalak az ország belsejében, az egyes tartományok között is húzódtak, erre utal például Tüskevár neve is. A dombokon fából, kőből, földből épített torlaszokat kiegészítették a gátakkal elrekesztett, felső szakaszukon szándékosan elárasztott folyóvölgyek. Ezeknek az alsó szakasza járható maradt. Ez magyarázza azt a jelenséget, hogy a III. század után épített, az egész Kárpát-medencét körülölelő, mintegy 600 km hosszú védelmi rendszer jórészt mocsaras területeken vezet át s a sáncok tövében ásott árkok nem az ellenség, hanem a hátország felőli oldalon vannak (vö: Bakay/1997/186). Ahol ugyanis a gátak keresztezték a folyók völgyét, duzzasztóműveket (zsilipeket, un. holodokat) kellett építeni, hogy az ellenség felöli oldalt elmocsarasíthassák (Belitzky/1940/2). A - nyilván tornyokkal megerősített - gát védte a zsilipet és környékét, egyúttal a külső térfélen tartotta a felduzzasztott vizet, miközben az árok a védett oldalról levezette a belvizeket.

Az egykori sáncoknak ma már az emléke is elfelejtődött, inkább csak találgatni lehet, hogy e határvédő erősségek hol húzódhattak. Holub József térképén a középkori gyepü vonalát a Kerka folyóval párhuzamosan a Kerka és Szentgyörgyvölgy közére (tehát Velemér és Magyarszombatfa vidékére) rajzolta. Itt a Magyarszombatfa - veleméri Felsőszer - Szentgyörgyvölgy vonalon húzódó dombsor - amelynek túlsó lejtője már Szlovéniára néz - önként kínálkozhatott egy határvédő gyepü felállítására.

A terep adta természetes akadály létén és a kiemelt jelentőségre utaló, Valamir király emlékét megőrző falunéven túl nem sok okunk van ilyen veleméri gyepű feltételezésére, legfeljebb egy ma is használt erdei földút. A veleméri erdő vízmosásokkal tagolt, ezért szekerekkel vagy traktorokkal ma sem járható mindenütt. Éppen ezért feltűnő az a majdnem egyenes vonalú és elég jól járható földút, amelyik az egykori Sebők-féle gerencsérműhelytől az országhatárig és azon is túl vezet. Ahol az út a dombtető közelébe ér, a terepalakzat olyannak tűnik, mintha egy megerősített kapu maradéka lenne. Jobbról és balról egy-egy árok, vagy vízmosás indul lefelé, közöttük csak a út számára marad hely. Ha nem emberkéz alkotta, akkor az Isten is gyepükapunak teremtette.

Ismeretlen rendeltetésű völgyzáró gátak maradványa látható Magyarszombatfán és Kercaszomoron (Dömötör/1987/54) s a gyepü emlékét őrzi a kercai „Vaskapu” dűlőnév is (Boda/1998/41). Ott, ahol a Holub József által rajzolt erődvonal lehetett.

A mocsarak miatt az utak nem a völgyekben, hanem a folyókkal párhuzamos dombok oldalában futottak s oda épültek az őrállók települései is - ahogy ez a veleméri Felsőszeren ma is jól tanulmányozható.

Velemér neve az V. században élt Valamir osztrogót uralkodó, Attila egyik szövetségesének emlékét ôrzi, aki a források szerint a Lajta és a Rába közén - tehát Velemértől kissé északra eső területen - uralkodott a Hun Birodalom felbomlása után. Eredetileg egy Valamír országát védő katonai szálláshely (gyepükapu vagy előőrs) neve lehetett, amelyet az őrízetével megbízott hun maradékok lakhattak. A név fennmaradása világos bizonyítéka annak, hogy a falu a hun idők és Valamír óta folyamatosan lakott hely. A germánok később kiürítették és az avaroknak átengedték a Dunántúlt.

A név megmaradásából azonban arra következtethetünk, hogy a falu lakossága nem költözött el. Nyilván azért, mert nem germán, hanem hun eredetű volt. A gótoknak alávetett hun maradékok feltehetően nem kívántak uraikkal együtt elvonulni, hanem inkább bevárták avar testvéreiket.

Ezt a hun-avar eredetet valószínűsíti Bíborbanszületett Konstantin, aki még 950 táján is avarokat említ az Adriához közeli - horvátokkal vegyesen lakott - területeken. Ennek köszönhető az a néhány nyelvi és néprajzi párhuzam, amelyet az őrségiek és a székelyek között fel szoktak emlegetni s amely egyeseket áttelepítési hipotézisek kiagyalására vezetett. A párhuzamoknak a feltételezett költözések helyett az lehet a magyarázata, hogy a székelyek - mint azt a hagyományuk egyértelműen leszögezi - szintén hun eredetűek. A hunok emlékét a vasi és zalai néphagyomány is elevenen megőrízte. E szerint például Attila felesége, Réka királynő, a Kerka folyóban lelte halálát s erről nevezték volna el a folyót.

A környezet földrajzi nevei (Pártosfalva, Bajánsenye) alapján is következtetni lehet avar maradékokra. Haussig a párthusokat az avarok elődeinek tartja. A görög források őket aparnoi-nak nevezik és elmondják, hogy a szkítáktól való elpártolásuk, azaz pártos-ságuk miatt kapták nevüket. Erre emlékeztethet a szlovéniai Pártosfalva, míg Bajánsenye neve közvetve, vagy közvetlenül a nagy avar uralkodó nevére mehet vissza (a környéken az első oklevelek korától napjainkig kimutatható a Baján családnév).

VELEMÉR TÖRTÉNETE A TÖRÖK IDŐKIG

Az Őrségiek a saját hagyományuk szerint a honfoglaló Öcsöb és Őse kíséretében lévő nemzetségek utódai (Vas/1898/544). E nemzetségek neve az oklevelekből ismert, képviselőikkel ma is találkozunk. Közülük való Veleméren az Anthal, Balogh, Dávid család, a mai Both-ok pedig az ősi Batha vagy Bitha nemzetségek leszármazottai lehetnek. A Vas megyei Őrség (a monorósdi őrállók és tizennyolc község) első ismert kiváltságlevelét 1270-ben V. Istvántól kapta. Kun László királyunk 1280-ban kelt adománylevelében megemlíti, hogy az őrségiek a magyarok első megszállásának idejétől saját fegyvereikkel, saját költségükön védelmezték az ország nyugati határát (Belitzky/1940/14). Kérdés, hogy mit kell értenünk „első megszállás” alatt? Korabeli krónikáink Árpád bevonulását csupán visszatérésnek tekintik, első honfoglalóknak Attila hunjait tartják.

A magyar őrállók, mint a király népei, fegyveres szolgálatukért kiváltságokat élveztek. Békeidőben a külkereskedelem ellenőrzése, a vámszedés volt a feladatuk. Fegyveres támadás esetén az ellenséget kellett feltartóztatniuk mindaddig, amíg a hátország nemesi hadseregeit mozgósítani nem tudták. Csapataik elsősorban könnyűlovasokból álltak. Előljárójuk az őriszentpéteri őrnagy volt, aki 12 választott esküdttel együtt látta el a katonai, bírói és közigazgatási teendőket. A lakosság számának növekedésével párhuzamosan benépesítették a gyepü elve (a gyepü előtti térség) addig jobbára lakatlan, csak az előretolt őrhelyekkel ellenőrzött területét.

A haditechnika és a védelmi stratégia módosulása miatt a 14. század végére az őrállók határvédelmi szerepe jelentősen csökkent.

Aligha véletlen, hogy ezt követően csak az ország nyugati és keleti végein (Vas megyében és Erdélyben) maradtak meg az őrségek. Északon a határőrszervezetek szerep nélkülivé válva végleg elhaltak, délen pedig a török pusztíthatta el őket nyom nélkül. A megmaradásukra ott volt esély, ahol a török mindennapi fenyegetést jelentett, ahol tehát a lakosságot mozgósító szervezetre továbbra is szükség volt - de az ellenségnek nem sikerült felmorzsolnia a régi rendet. Ilyen őrszervezetekre az ország törökdúlta középső területein is szükség lett volna, de ott a határvédelemnek nem volt több évszázados hagyománya. Pusztán a török veszély nem volt elegendő az életrehívásukra, vagy a helyhez kötött őrszervezet az állandóan mozgó frontok miatt nem szilárdulhatott meg. Azaz az őrségek megmaradására csak a török frontvonal és a régi országhatár metszéspontjaiban volt lehetőség. Fennmaradásuk és mindvégig lakosságmegtartó, jótékony szerepük a sztyeppi demokratikus (ha úgy tetszik: önkormányzati) hagyományok továbbélésének és az Árpádház szervező tehetségének köszönhető.

Zsigmond király 1391-ben a történelmi Őrség területét Sárói Lászlónak ajándékozta, később az Újlakiaké, 1525-től pedig a Batthyányak németújvári (Güssing, Ausztria) uradalma alá került. Ezzel új küzdelmeket eredményező helyzet alakult ki az egykori őrvidéken.

Velemér tíz falu 5 közigazgatási és egyházi központjaként szerepel a későbbi századokban, ami arra utal, hogy e kiemelt szerepét a falvaink tizes csoportokba szervezését és templommal való ellátását elrendelő Szent István királyunk idejében is bírhatta.

Írott forrásainkban a 13. század végétôl bukkan fel változó neveken: temploma után esetenként Szenttrinitás-ként említik, de mellette használatos volt a Velemér elnevezés is (1268-ban Velemer, Sancta Trinitas, 1273-ban Velemyr, 1601-ben Zent Trinitas, 1734-ben Velemér).

IV. Béla királyunk adományozza 1268-ban Ponith grófnak Velemér possessiót. 1273-ban IV. (Kun) László a veleméri nemesek kérésére leíratja a falu határait. 1275-ben „Velemér patakja”, 1360-ban pedig a település és temploma említtetik meg. Egy 1365-ös vagyonleltár a környékével együtt Felsôlendva tartozékának mondja. A templom művészi freskói alapján ítélve az Árpád-kor lehetett Velemér történetének egyik aranykora.

Velemér vidéke 1340-ig az Omode családé volt, azt követôen a Széchyeké. 1536-ban a pozsonyi káptalan elôtt Széchy Tamás özvegye Mikebudai Soós Ferencnek adományozza. Késôbb Thurzó Eleké, a Salmi és a Poppel család is uralja, végül a Batthyányiak birtokába kerül.

Az őriszentpéteri templomot 1550 körül a török közeledte miatt megerősítették: sánccal, kapuval, bástyával látták el. A kis váracskában mintegy száz őrségi hadfi látta el a szolgálatot. 1664-ben, a győztes szentgotthárdi csata idején azonban elpusztult s katonai szerepét többé már nem kapta vissza.

Veleméren 1549-ben 12 portát, 9 zsellért, két portáriust és egy molnárt írtak össze, az 1555-ös urbárium szerint pedig 9 egésztelkes, valamint 10 féltelkes jobbágy és 15 zsellér lakott. 1556-ban Batthyány Ferenc Szerdahelyrôl jobbágyokat kívánt Velemérre telepíteni a török háborúk miatt megfogyatkozott lakosság pótlására. 1593-94-ben Alsóveleméren 8 egésztelkes és 9 féltelkes jobbágy lakott, két telke puszta volt. Felsôveleméren két egésztelkes, 3 féltelkes és egy negyedtelkes jobbágyot írtak össze.

A török idôkben a falu a hódoltsági terület határán (a török megszállta Kanizsa és a magyar kézen maradt Körmend vára között) lévén, mindkét félnek adózott. A többi őrségi településsel együtt 1600-ban hódolt meg a töröknek. A török a század első felében teljesen felégette a falut s - az adófizetés megtagadása miatt - megölt egy Soós nevű veleméri kisnemest. A felégetett falu lakosai az erdőbe menekültek, majd a falut lejjebb, a patak mellett építették újjá.

1651-52-ben a velemériek Lenti várának erősítéséhez járultak hozzá a munkájukkal és fejenként 20-20 gerenda szállításával. Ugyanekkor Batthyány Ádám levélben kérte Musztafa kanizsai béget, hogy ne emelje szüntelenül Velemér és Szombatfa adóját, mert a falvak lakói nem a magyar vitézek fosztogatásától pusztulnak el, mint azt a törökök állítják, hanem a töröknek fizetett adó miatt.

A jórészt szerbekkel feltöltött török hordák kegyetlenkedése minden képzeletet felülmúlt: „Játék és szórakozás volt számukra a levegőbe hajigált, síró gyerekek szétszabdalása, vagy nyakuk karókkal való átdöfködése.” (V. Molnár/1987/83-95).

Csáktornya, Lendva és Lenti térségében harcolt ellenük Zrínyi Miklós költő és hadvezér, a szigetvári hős unokája, aki 1664-ben Kanizsa visszavételével is megpróbálkozott. Sikerét leginkább a bécsi udvar akadályozta meg. Jellemző, hogy Zrínyit, mint nem kívánatos személyt, I. Lipót császár 1664-ben kitiltatta Bécsből (Tantalics/1993/86). Az őrségieket is védelmező magyar főúr halálát egy vadkannak tulajdonítják, ez a „vadkan” azonban - a nyomban megindult találgatások szerint - bécsi zsoldban állhatott. Zrínyivel egy időre a remény is meghalt - aminek egyaránt örült a török Kanizsában és az osztrák császár Bécsben.

VALLÁSHÁBORÚ AZ ŐRSÉGBEN

A veleméri egyházi kerület az őrségi falvakkal és a nemesi lakosságú Szentgyörgyvölggyel egyidejűleg, 1550 táján csatlakozott a vallásújítókhoz. Ezidőtájt alig akadt olyan hely Magyarországon, ahol a reformáció ne győzedelmeskedett volna.

Szinte azonnal megindult azonban az ellenre-formáció is. I. Ferdinánd 1559-ben büntetés terhe mel-lett kötelezte a református papokat az „eretnek tanok” mellőzésére. Miksa császár 1567-ben rendeletet adott ki a „kálvini eretnekség” megsemmisítésére. S hogy milyen keveset ér egy császári rendelet a velemériek ellenében, azt a Veleméren hetenként megtartott református isten-tiszteletek mutatják.

1576-ig az egyházak a mezővárosok és a várak köré csoportosulva alkottak közössséget. Ennek mintá-jára az Őrségi tartományban Őriszentpéter központtal szerveződhetett meg a reformátusság. A katolikus püs-pök azonban 1576-ig formailag a maga híveinek tekin-tette a református gyülekezeteket.

Az új veleméri református templom Csáktornya, Lendva és Lenti térségében harcolt ellenük Zrínyi Miklós költő és hadvezér, a szigetvári hős unokája, aki 1664-ben Kanizsa visszavételével is megpróbálkozott. Sikerét leginkább a bécsi udvar akadályozta meg. Jellemző, hogy Zrínyit, mint nem kívánatos személyt, I. Lipót császár 1664-ben kitiltatta Bécsből (Tantalics/1993/86). Az őrségieket is védelmező magyar főúr halálát egy vadkannak tulajdonítják, ez a „vadkan” azonban - a nyomban megindult találgatások szerint - bécsi zsoldban állhatott. Zrínyivel egy időre a remény is meghalt - aminek egyaránt örült a török Kanizsában és az osztrák császár Bécsben.Vallásháború az ŐrségbenA veleméri egyházi kerület az őrségi falvakkal és a nemesi lakosságú Szentgyörgyvölggyel egyidejűleg, 1550 táján csatlakozott a vallásújítókhoz. Ezidőtájt alig akadt olyan hely Magyarországon, ahol a reformáció ne győzedelmeskedett volna. Szinte azonnal megindult azonban az ellenre-formáció is. I. Ferdinánd 1559-ben büntetés terhe mel-lett kötelezte a református papokat az „eretnek tanok” mellőzésére. Miksa császár 1567-ben rendeletet adott ki a „kálvini eretnekség” megsemmisítésére. S hogy milyen keveset ér egy császári rendelet a velemériek ellenében, azt a Veleméren hetenként megtartott református isten-tiszteletek mutatják. 1576-ig az egyházak a mezővárosok és a várak köré csoportosulva alkottak közössséget. Ennek mintá-jára az Őrségi tartományban Őriszentpéter központtal szerveződhetett meg a reformátusság. A katolikus püs-pök azonban 1576-ig formailag a maga híveinek tekin-tette a református gyülekezeteket.

Ekkor két református főúr: Nádasdy Tamás és Batthyány Boldizsár engedélyt adott és védnökséget vállalt egy protestáns egyházke-rület szervezésére, amivel megszilárdították a református egyházak helyzetét. Első püspöküknek Szegedi Máté sárvári lutheránus lel-készt választották meg (a sárvári vár a 22. ábrán látható).

Az ő idejében a helvét és lutheránus gyülekezetek békés közösségben éltek, 1591-ben azonban a két irányzat hívei különváltak s 1612-ben megalakult a dunántúli református egyházkerület. Az ekkor tartott köveskúti zsinat új törvényeket adott a reformátusoknak, többek között rendelkezvén a lelkészek életmódjáról, a tanítókról, az iskolákról, a zsinattartás rendjéről, a gyülekezet erkölcsi életéről, az egyházfegyelemről, keresztelésről és a temetkezések rendjéről. 1619-ben leltárt és jegyzőkönyvet kellett készíteni az egyházak jövedelmeiről, ingó és ingatlan vagyonáról is.

Batthyány Ádám katolikus hitre való áttérése - amelyet a császár grófi címmel jutalmazott - véget vetett a reformáció megerősödését eredményező nyugodt időszaknak. A birtokaihoz tartozó hetven falut 1632-ben jezsuiták lepték el. Mivel minden buzgalmuk eredménytelen volt, a gróf erőszakosabb eszközökhöz folyamodott. Bezáratta a németújvári templomot s fiatalkori nevelőjét, Kanizsai Pálfi János lelkészt kiűzette a városból. 1634-ben kiadott rendeletével hasonló sorsra szánta a többi református lelkészt is, s elvette 17 - jobbára német és horvát ajkú - község templomát.

Az őrségi és környékbeli magyar egyházak lelkészei azonban nem engedelmeskedtek a parancsnak. Joggal merül fel a kérdés: mi lehetett e nemzeti köntösben jelentkező eltérés oka? Nos, a magyar lakosság határozott ellenállása végső soron a sztyeppi eredetű Szent Korona tan hatásának köszönhető, amely az uralkodót önmérsékletre, a magyar nemeseket pedig - igazuk védelmében - öntudatos, akár fegyveres ellenállásra nevelte. Ilyen - a sztyeppi katonai demokráciák világában született - társadalomszervező elmélettel azonban csak a magyarság rendelkezett.

Vallása megtartása végett Velemér és Szentgyörgyvölgy már 1624-től, a többi egyház pedig a németújvári egyházmegye megsemmisülése után csatlakozott a körmendi egyházmegyéhez. Ez az egyházmegye 1657-ben az „Őrségi” nevet vette fel.

A Nádasdy család katolizálása újabb lendületet adott az ellenreformációnak. A lutheránus Nádasdy Ferenc azért tért át katolikus hitre, mert csak így kaphatta meg Eszterházy Miklós nádor leányának kezét és hozományát. A két főúr egyesült erővel láthatott neki a reformáció letörésének. Batthyányt a negyvenes évek elején a Dunántul főkapitányává nevezte ki a császár s így lehetőséget kapott a fegyveres karhatalom bevetésére a református templomok ellen. Székhelye Körmenden volt, innen irányította nemzetellenes hadjáratát. 1643-ban el is foglalta az őrségi egyházakat és parókiákat, elűzte a lelkészeket, az ingó és ingatlan vagyont pedig elkobozta.

Sikerének azonban nem örülhetett sokáig, mert I. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1644-ben háborút indított a vallásszabadság biztosításáért. Az 1645-ös linzi békekötés ki is mondta a templomok visszaadását és az elűzött prédikátorok visszaengedését. Ez azonban végül elhúzódott. I. Rákóczi György - a harcok kiújúlását is kilátásba helyező -levelével elérte a templomok többségének visszaadását, a visszadott templomok azonban jobbára lutheránusok voltak. Csak 1648-ban kapta vissza négy őrségi falu (Szentpéter, Belsőrákos, Kercza és Hodos) a templomát.

A török 1686-87-ben történt kiverése után a községek terhei csökkentek, mert megszabadultak a kanizsai bégnek fizetendő adóktól. A század végéig majdnem zavartalan volt a református egyház élete s Velemér is szépen gyarapodott. Egy 1698-ból származó egyházlátogatási jegyzôkönyv szerint 66 lelket számláló lakosságával községünk a környék legnagyobb települése. Ez akkor meglehetősen nagy lélekszámnak számított. Például 1696-ban, a korábbi fővárosaink: Esztergom, Visegrád, Székesfehérvár és Buda által ölelt Esztergom vármegyében mindösszesen 7 adófizető portát írtak össze (Noszlopi/1998/17). Velemérnek ekkor helvét vallást követô papja, iskolája és tanítója van.

1702-ben a győri katolikus püspök elfogatta a református egyházkerület püspökét, az őrségi származású Hodosi Sámuel veszprémi lelkészt. Öt hónapig sínylődött vasra verve Székesfehárvárott, két hónapig gerendához kötözve Esztergomban, további négy hónapot pedig Szegeden töltött. Lipót császár csak akkor bocsátotta szabadon, amikor hírét vette Rákóczi Ferenc kuruc csapatai előretörésének. Az Őrség népe kitörő örömmel fogadta a katolikus nagyságos fejedelemnek a református Ráday Pál által fogalmazott kiáltványát, amely így jellemezte a Habsburgok politikáját: „a vallásszabadságból gúnyt űznek ... a nemzetet elerőtlenítő egyenetlenség magvai hintetnek el ... a leggazdagabb egyházi javadalmak külföldieknek adományoztatnak, akik a magyar nép lelki épülését elhanyagolják”.

Az őrségi falvak egy emberként csatlakoztak a kurucokhoz, akik 1704-ben a Szentgotthárd melletti Nagyfalunál szétverték Rabatha császári csapatait. A hadi sikereknek köszönhetően Hodosi Sámuel újra elláthatta pöspöki teendőit. 1708-ban Velemérre is ellátogatott, ahol ekkor Rádóczi Bálint volt a lelkész.

I. Lipót 1704-ben - a fenyegető katonai vereség évében - még vallásszabadságot ígért. Utóda, I. József 1710-ben kifejezetten azt hirdette, hogy „a protestánsok érdekeit mindenkor királyi védelemben részesíti”. Ezekről az ígéretekről - Habsburghoz méltóan - azonnal megfeledkeztek, amikor a betartásukat kikényszerítő magyar fegyveres erőtől már nem kellett tartani. A kuruc seregeket nem csak a harcok és a nélkülözések apasztották, hanem a pestis is, amely mintegy 450 000 áldozatot szedett Magyarországon. A napjainkra virágzó várossá vált Lenti lakosságát is mindössze 20 család képezte ekkor.

A szatmári béke (1711) után megkezdődhetett a megmaradt kurucok irtása és az őrségi református egyházközségek tűzzel-vassal való felszámolása. Heister generális Zala vármegyét szigorú parancsban szólította fel, hogy „a kurucokat ... üldözzék, vágják, öljék”. Nyilván nem véletlenül méltatja külön figyelemre a prédikátorokat és plébánosokat, mondván: amennyiben támogatnák a kurucokat, akkor a községi bíróval együtt kivégezteti őket is (Tantalics/1993/115).

A Zala vármegyével szomszédos Őrségben először fegyvertelenül próbálkoztak: a hatóság küldöttei a kinevezett új katolikus papok kíséretében megjelentek a kulcsok átvétele végett. Azokat azonban sehol sem kapták meg.

Másodjára már fegyveresekkel szálltak ki a Habsburgok szolgái - ami több helyen véres összecsapást eredményezett. Az érkező hadak hírére 6 az őrségiek egy emberként szaladtak össze, hogy az éppen elvenni szándékozott templomot a környező falvak lakossága egyesült erővel védje meg. Nagyrákoson mintegy háromszázan szálltak szembe a falura küldött karhatalommal, amely a tömegbe lőtt és egy ember halálát okozta. A tömeg azonban nem rettent meg, hanem - igaza tudatában és a magyarok Istenében bízva - vad dühvel támadta meg a katonaságot. Lehányták lovaikról és menekülésre kényszerítették a bérgyilkosokat, akik még a Rába hídját is felszedték maguk mögött páni félelmükben.

A hasonló kudarcok elkerülése érdekében a vármegye osztrák csapatokkal tért vissza és minden községbe megszállókat vezényelt. Az őrségi és tótsági falvak népe azonban mindvégig ellenállt s egyetlen templomát sem adta át önként. A veleméri templom kulcsát is elrejthették a falu nemes polgárai s az talán most is ott lappang valahol, egy elkorhadt faház porrá lett maradékai között 7 . A megszállók csak úgy juthattak egy-egy templom birtokába, ha ajtaját boronákkal (gerendákkal) betörték. Némely templom bejáratát azonban a hívek belülről eltorlaszolták, hogy ezáltal tegyék lehetetlenné az erős tölgyfaajtó betörését. Ezen esetekben az osztrákok elébb létra segítségével bemásztak a toronyablakon át az épületbe, belülről elbontották a dúcolást és csak azután zúzták szét Isten házának bejáratát. A nép mindenütt elrejtőzött és távolról szemlélte templomának meggyalázását.

A folyamat előrehaladásával párhuzamosan változott a velemériek helyzete is. Az 1717-ben árvaságra jutott szentgyörgyvölgyi református egyház 1732-ig Velemérhez tartozott: a veleméri lelkész gondozta Szentgyörgyvölgyet és filiáit, a szomszédos gyülekezet gyermekei Velemérre jártak iskolába.

1732-ben aztán a megyei fôispán katonai erôvel elfoglalta Velemér ősi templomát is a katolikusok számára. Iskolájukat bezárták, Szentpéteri Keserű Elemér lelkészüket elűzték, minden ingó és ingatlan egyházi vagyonukat a katolikus egyháznak adták. Az elvett parókiába katolikus plébánost szállásoltak be, aki keresztelte és esketette a szinte teljesen református falu gyermekeit. A velemériek ellenállására jellemző, hogy többnyire maguk temették halottaikat, énekszó kísérete mellett. A katolikus plébánosok 1805-ig váltogatták egymást Veleméren. Ezt követően a kercai plébános szolgálati körébe sorolták a katolikus velemérieket. A kercai plébános csak 1808-ig járt ki Velemérre katolikus istentisztelet végzésére. Kercára szállították az addig vezetett anyakönyvüket is, amely 1823-ban a kercai plébánián támadt tűzvészben elhamvadt. Ezidőtájt Veleméren 11 újonnan betelepült katolikus lakott. A műemléktemplom ekkor indult gyors romlásnak: hajójának tetőzete beomlott, falai között - a pápista győzelem nagyobb dicsőségére - nyír- és fenyőfák nőttek.

A reformátusok 51 éven át Kustánszegre jártak istentiszteletre. Velemér és filiái 1783. november 2-án nyerték vissza vallásszabadságukat.

Ekkortájt építették a szomszédos szentgyörgyvölgyiek is festett fakazettás menyezettel ellátott református templomukat. Egyidőben épült vele a szentgyörgyvölgyi katolikus templom, amely szép részletmegoldásai, például tölgyfa csigalépcsője és barokk freskói miatt érdemes a megtekintésre.

Mivel a türelmi rendeletben előírt 100 református családot nem tudták kimutatni, a velemériek Kerca reformátusaihoz csatlakoztak. Az idősebbek még emlékeznek arra, amikor vasárnaponként elgyalogoltak a tíz kilométerre lévő kercai református templomban tartott istentiszteletre. Újraszerveződött a református iskolai oktatás is. Kezdetben Kercára kellett járniuk a gyerekeknek, ami télvíz idején lehetetlenné tette a gyerekek taníttatását s ezért engedélyezni kellett számukra a közelebb lévő szentgyörgyvölgyi iskola látogatását. Velemér 1873-ban épített új iskolát és tanítólakást, nagyobbrészt aratási közmunka árából. A község és az egyház eggyéforrottságára jellemző, hogy 1875-ben a református presbitérium és a községi előljáróság egy és ugyanaz a testület volt.

A ma is meglévő újabb, tágas iskola-épületet és tanítólakást 1911-ben készítette a falu a közbirtokossági erdő jövedelméből. A megmaradt pénzből az elkorhadt régi harangláb helyére új templomot is építettek.

Velemér - és még néhány környező község - lakossága megőrízte reformátusságát a vissza-katolizált dunántúli pápista tengerben, dacára an-nak, hogy igen közel feküdt a rekatolizációt irányító Ausztriához. Kis közösségük megmaradásának oka nemesi öntudatuk, szervezettségük, valamint a fé-lelmet és fáradságot nem ismerő áldozatkészségük volt.

AZ ŐRSÉGIEK ÉS A FÖLDESURAK SZEMBENÁLLÁSA

Az őrségek határvédő szerepének csökkenésével az őrállók kiváltságos helyzete is veszélybe került. A kérdés az volt, nemeseknek, vagy jobbágyoknak kell-e őket tekinteni a továbbikban? A középkori jogértelmezés szerint a jobbágyság azokból keletkezett, akik nem tartoztak a honfoglalás harcaiban részt vevő katonasághoz. Itt elsősorban a magyarul beszélő avarokra, Árpád magyarjainak és a csatlakozott népeknek földműves csoportjaira gondolhatunk. Az őrállók - akár avarhunok voltak, akár Árpád seregéhez tartoztak - kifejezetten katonai szolgálatot láttak el a magyar visszatérés óta, tehát joggal számítjuk őket a nemesek közé.

A nyugatdunántúli végvárrendszer felépítése után a nyugati őrségek szerepe csökkent - ezért ajándékozhatta Zsigmond király a zalaőrök (a mai Örség) vidékét Saroi László tárnokmesternek. Az 1500-as évek első felében a vidék a Batthyány család birtokába került. Az őrök megtarthatták kiváltságaik egy részét, például egy összegben fizethették a dézsmát és szabadon választhatták a bíráskodási joggal rendelkező őrnagyukat.

A környék nagybirtokosai az idők múltával egyre inkább jobbágyként kezelték az őrállók utódait. A török időkre már csak szervezettségük és kiváltságos helyzetük tudata különböztette meg őket a jobbágyoktól - ami mégis erőt adott a megmaradásért vívott keserves küzdelmeik során.

I. Lipót császár a kötelezettségeit nem teljesítô Velemér és a Lipics család közötti uriszéki eljárásba avatkozván elrendeli, hogy a megye ne csak a földesúr, hanem a „nyomorult lakók” érdekeit is tartsa szem elôtt.

A Batthyányak 1567-től kezdve megpróbálták fokozatosan jobbbágysorba kényszeríteni a jogaikhoz mindvégig ragaszkodó, választott őrnagyuk vezetése alatt tartományi különállásuk egyes elemeit továbbra is megőrző őrségi köznemeseket. A török kiűzése után a Mura mentén őrt álló őrségieket Bécsbe rendelték szolgálattételre. Batthyány Kristóf, a dunántúli haderő tábornoka Németújvárra vezényelte őket s a könnyebb szolgálatért, meg a császári csapatok erőszakoskodásai elleni védelemért hat ekét kért egy napra répaföld szántására. A szántókat a gróf emberei mindig jól megvendégelték, ezért azok szivesen végezték a munkájukat. Néhány nemzedék után megszokottá vált és gyarapodott is e munka. Aztán Batthyány II. Ferenc idejében egyszer mégis vonakodtak szántani menni. Azt monták, hogy nekik is van dolguk s különben sem kötelességük elvégezni. A gróf üzent, hogy mutassák be a kiváltságlevelüket. Az Őrség akkori előljárói be is állítottak hozzá s büszkén mutatták neki a tarisznyájukban hozott kiváltságlevelüket. A gróf - akihez az őrségiek bizalommal voltak - szokásához híven bőségesen megvendégelte őket. Eszem-iszom közben figyelmesen megszemlélte, azután visszaadta az iratot, majd jóindulatáról biztosította és útjára engedte a küldöttséget. Azok emelkedett hangulatban indultak hazafelé s csak útközben vették észre, hogy a tarisznyából hiányzik az oltalomlevél 8.

Történelmi léptékű vita kezdődött. A mind rendszeresebbé váló robotot végül kereken megtagadták az őrségiek s 1678-ban felkelés tört ki a nemesi szabadság védelmére. S hogy a felkelőknek milyen fegyverek adhattak erőt, arról egy múlt századi (tehát későbbi), Veleméren előkerült kovácsoltvas pisztoly alapján alkothatunk képet. A gróf fegyveresekkel rohanta meg az Őrséget, a király pedig vizsgálatot rendelt el. 1681-ben a soproni országgyűlés törvényben kötelezte az őrségieket jobbágyi kötelezettségeik teljesítésére. Ekkor gróf Batthyány Ferenc volt az utolsó őrkapitány. Gondos előkészületre vall s akár a mai választások előfutárának is tekinthetjük, hogy megválaszttatta magát az Őrség fejének. A per során aztán az általa vezetett őrállók ellen vonultatott fel 404 tanút arról, hogy az őrségiek emberemlékezet óta a családjának robotolnak.

Rákóczi Ferenc ugyan felújította az őrségiek kiváltságait, de a szabadságharc leverésével az álmok szertefoszlottak. A per ekkor nem zárult le, de mintegy kétszáz év(!) alatt sem hozott eredményt.

Az elhúzódó jogvita végére ismét csak a felkelt nép fegyverei tettek pontot. 1848-ban a jobbágyság eltörlésével a viszály megszünt. 1848-ban a jobbágyság eltörlésével a viszály megszünt. Azaz a történelem megszólítható, de csak a kemény hangra figyel.

Az 1828-as jobbágyösszeírás szerint Veleméren 68 adófizetô, köztük 35 jobbágy, 4 kovács és egy molnár lakott. A 378 hold szántón rozsot, zabot, hajdinát és krumplit termeltek, s volt a falunak szôlôje is. Az állatállomány 26 igásökör, 18 tehén, 3 ló, 10 sertés. A nehezen művelhetô, agyagos földeket, amelyekben sok kárt tettek a hegyekbôl lezúduló vizek is, négy marhával szántották. A szarvasmarhatartás s ezzel a trágyázás szerepének növekedésével a földek terméshozama és népességeltartó képessége is növekedett, a lakosság száma jelentősen nőtt. A XIX. században az intenzívebben művelt szántóföldek területe csökkent, az erdôké növekedett, virágzott a fafeldolgozás, az fazekasság.

A XX. század eleje Velemér legutolsó aranykora. A múlt század második felétôl gyorsan szaporodó lakosság száma 1910-ben már 438 fô. Velemér 1622 holdas határa 120 gazdaságot tartott el (300 marha, 250 sertés, 36 hold szôlô). Jó anyagokból, kitűnô ízléssel épített téglaházai ma is e kort idézik, intézményei többségének (bolt, kocsma, önkormányzati iroda, könyvtár, vendégházak) az ekkortájt emelt épületek adnak otthont.

Az őrségiek küzdelme azonban ekkor korántsem ért véget, valójában csak pillanatnyi szünet állt be. A lélegzetvételnyi időt az őrállók unokái munkára és gyarapodásra, a rontás démonai pedig erőik átszervezésére, új és még pusztítóbb stratégia kiötlésére használták fel.

Veleméri kulcs - talán a templomé volt (Sindümúzeum) Veleméren előkerült múlt századi kovácsoltvas pisztoly, elfeledett harcok elnémult résztvevője (Sindümúzeum)

TRIANON UTÁN

A falu kiegyensúlyozott fejlődésének korszaka az első világháborúval záródott. A falu 8 fiát veszítette el a Habsburgok által kitalált utolsó, értelmetlen öldöklésben.

A kis református templomocska tornyában a csonka ország talán legöregebb harangja szolgál, amely 1916-ban, a háború miatt elrendelt beolvasztástól éppen csak megmenekült. A harangot ugyanis levették a toronyból és szekéren elszállították a beszolgáltatás helyszínére, ahol annak rendje és módja szerint leadták, érte az átvételi elismervényt is megkapták. Ezután azonban titkon visszavették, szekérre rakták és hazatérve visszahelyezték a templom tornyába. E bátor tett nélkül ma az egész ország lenne szegényebb.

Az első világháborút követő példátlan területveszteségek miatt Velemér egy piaci kapcsolatait jórészt elvesztő határmenti területfejlődésben megrekedt zugává vált. A falu mindennapjai a régi mederben folytak tovább, azonban az építkezések leálltak, az élet nehezebb lett. Az öregek emlékeiben a két világháború közötti idő mégis a rendezett és jókedvű munkát, az egymást segítő harmonikus élet korszakát jelenti.

A második világháború után a község elszigeteltsége fokozódott, a határsáv, a kuláküldözés, a tudatos gazdaságrombolás és a téeszesítés miatt fejlődése, vagy a régi rend megtartása lehetetlenné vált.

Az új iskolát 1948-ban államosították. A 14. századi templomépítéstől szinte a közelmúltig folyamatosan működő iskolát a „szocializmust építő” rezsim rövidesen bezáratta. Az istentiszteletek helyszínét csak az államosítást követően tették át a kicsiny református templomba.

A több évszázados múltra visszatekintő szőlőskertekben a „közös művelés” néhány éve alatt kipusztult a szőlő és helyét átvette a magától sarjadó erdő. A rendezett, emberi világ helyét elfoglalta a vadon. A Velemér-patakon addig működött vízimalmokat egy kivételével szétszedték, a berendezését annak az egynek is leszerelték és elszállították. Így a velemériek a saját búzájukat nem tudták a saját malmukban megőrölni. Az egésznek az volt a célja, hogy az állam ellenőrizhesse a termés mennyiségét és az utolsó szemig elkobozhassa azt. Az öregek még emlékeznek arra, hogy évekig a környező városokban élő rokonoktól kapott kenyeret ették - ha volt mit enniük. Mindez abban a faluban történt, amelyből korábban - rossz földjei dacára - vagonszámra szállították el a kenyérgabonát. A módosabb gazdákat - akik szorgalmuknak köszönhetően meg tudtak állni a saját lábukon és ezért veszélyesek voltak a rendszerre - internálták, vagy egyszerűen agyonverték. A Cserépmadár szálláson ma is van olyan gödör-házi bútor, amelyet elkészítése után a gazdája már nem tudott használni, mert a kuláküldözés áldozatául esett. A tájat fojtogató rettegés miatt a temetőbe is csak a közvetlen családtagok merték kikísérni.

A lakosság életerejét az ördögi terror megtörte. A háború után még negyven lány volt a faluban - s ma is van olyan veleméri férfi, aki fel tudja sorolni a nevüket. Ők képesek lettek volna egy virágzó falu új nemzedékének felnevelésére, többségük azonban elköltözött a faluból. S ha vállalta is valamelyikük az embertelen robotot a megmaradásért, annak a gyermekei már máshol élnek. A fiatalok elvándorlásával és az idősebb nemzedék kihalásával a hagyományos mesterségeknek Veleméren már nincs képviselője, a gyümölcsaszalás, pálinkafőzés, kosárfonás, a paraszti asztalosság és fazekasművészet ma már inkább csak emlék.

A falu tárgyi kultúrájának bizonyítékai egyre fogyatkoznak: épületeit lebontják, vagy összedőlnek, kertjeit bozót veri fel, régi bútorait, cserépedényeit felvásárolják, a katolikus templom harangját Bajánsenyére vitték 9, egy elárvult fazekasműhelyét pedig Magyarszombatfára áttelepítve mutatják be a turistáknak.

Az elöregedett, fogyatkozó lakosság reménytelennek látszó küzdelmet folytatva az elmúlással, megpróbálja fenntartani intézményeit és évezredes tapasztalatokon nyugvó rendjét.

ZÁRSZÓ

A régi Velemér ma a végóráit éli. A faluban alig született kisgyermek az utóbbi években, s a gyermekes családok is az elköltözés gondolatával foglalkoznak. Ez részben érthető: Veleméren ma nincs iskola, nincs munkahely és sok minden más is hiányzik. A fiatalok érzékelik a mindennapi élet nehézségeit, de a falu kínálta lehetőségekkel nem tudnak élni. Ötven kilométerre is eljárnak, hogy éhbérért dolgozzanak másoknak - de nem válhatnak sorsuk uraivá.

Pedig kitörési lehetőséget kínál például a vendéglátás is. A hagyományos építési módokkal (fa, vesszőfonás, agyagtapasztás, zsupfedés) viszonylag olcsón előállíthatók a nyári szálláshelyek. A zuhanyozókban felhasznált kútvíz - ha melegítésére a napenergiát használják - szintén nem kerül sokba. A helyben termelt alapanyagokból készített ételek elérhetőek lennének az átlag magyar számára is - azaz lenne elég vendég. A természetfényképezés nyugaton elterjedtebb szokása fizetőképesebb vendégeket is idecsalogathat. A városi iskolákkal kötött megállapodások biztosítanák az egész falu megélhetését már a kezdet kezdetén is.

Száz fő pusztán a sátorhelyért és a zuhanyozási lehetőségért kifizethet naponta annyi pénzt, amennyiért sok őrségi fiatal boldogan dolgozna két hónapon keresztül is.

Az effajta tervek megvalósításához persze külső segítségre, vagy összefogásra is szükség lenne. A különböző engedélyezési eljárások útvesztőiben nehéz boldogulni és az elinduláshoz szükséges pénz is kevés. Mégis, egy kemping megteremtésére és üzemeltetésére egy átlagos család is vállalkozhat. A falunak pedig még kisebb nehézséget jelentene ugyanez.

Helyi kezdeményezés híján a lehetőségeket idegenek fogják a saját érdekeiknek megfelelően kihasználni s Velemér általuk alakul üdülőfaluvá. Az elárvult házakból jobb esetben az év néhány hetében használt üdülőház lesz. Állandó lakosság híján pedig kérdésessé válhat a templomok és házak értékeinek megvédhetősége is.

Ma Veleméren ismeretlen fogalom a lopás. A porták a hagyományosan jó közbiztonság miatt körül sincsenek kerítve. Az utca közepén felejtett aktatáskát - erre példa volt - a gazdája után viszi a megtalálója. Az építési munkálatok miatt másfél évig lezáratlan és lakatlan házból egyetlen bútor sem tűnik el s nem fogy a kerítetlen udvarokon tárolt tüzelő- és építőanyag sem. A házakon is csak azért van rács, mert az első világháborút követő években a szerbek átjártak a határon fosztogatni 10. A legnagyobb veszélyt a kányák jelentik, amelyek az égből lecsapva az udvar közepéről is elragadják az aprójószágot.

Velemért egy sajátos információáramlás is összetartja. Nincs olyan veleméri, akivel - akár a legnagyobb dologidőben is - ne lehetne egy félórát, vagy még többet beszélgetni. Ezt a beszélő viszonyt szívesen fogadják, szinte elvárják az idegentől is. Ennek köszönhetően aztán mindig mindent tudnak egymásról. Nem ugyanaz a falukép van egy veleméri fejében, mint egy bevándorlóéban. A bevándorolt faluképe statikus. Ezzel szemben az őslakosoké él és működik. Egy igazi veleméri számára nem kérdéses, hogy egy másik falubeli - amelynek a rég holt felmenőit is ismerte - az adott pillanatban éppen hol tartózkodik, mit csinál, milyen gondok foglalkoztatják. A velemériek jól tudják azt is, hol kereshető a társ a napi feladatokhoz: kinél van szerszám, ha a pajta sarkát kell megemelni stb.

Egymás segítésének történelmi rendszere alakult ki és őrződött meg - például a keresztelőkhöz kapcsolódva. Aki részt vett egy keresztelés alkalmával rendezett ünnepségen - helyi szóhasználattal paszután - az egy életen át segítette az újszülöttet. S egy paszután a fél falu vendég volt, a meghívandó családok listáját pedig évszázados hagyomány rögzítette. Ez persze sajátos konfliktusokat is eredményez: Veleméren nehéz megvásárolni, de könnyű ajándékba kapni valamit.

Mutatkozik egyfajta szelíd humor is. A szomszédasszonyom például így szokott vigasztalni, ha eltörtem valamit: „Az üveg már ilyen: nem vásik, hanem törik.”

Van egy másik gyöngyszeme is a humorba oltott népi bölcsességnek: „Okos tehénnek nem kell vezető - de okos tehén nincs.”

A hasonló - szívet lelket melengető - veleméri hagyományokat jó lenne megmenteni. Egy antik világszemlélet és életminőség elemei ezek, amelyre szükségünk van. Jellemző, hogy a török által egykor megszállt és elpusztított középső országrészben még ma is nehezebb élni, mert kisebb a lakosság önszerveződő képessége, nagyobb az öngyilkosságok aránya stb. Az Őrségben erőt ad a hagyomány, amelyet az idegen a jelképekből olvashat ki, az őslakosok pedig a talán csontjaikban éreznek. E hagyományos világnézet aztán biztosítja az ember, a természet és az Isten harmóniáját.
Jól fogalmaz Pap Gábor a veleméri freskókról szólván: „Kétségbevonhatatlan tény: ma igen sok tekintetben sokszorosan többet tudunk - több adattal rendelkezünk - a világmindenségről, mint veleméri templomépítő-díszítő elődünk. De vajon képesek vagyunk-e ezt a mérhetetlenül megnőtt tudásanyagot ugyanolyan élményszerűen továbbítani is nemzedékről nemzedékre, mint ahogyan ő tette - a maga kevesebbjével? Egy előnye mindenesetre egészen bizonyosan volt velünk szemben. Hibátlanul tudott közlekedni a négydimenziós kontinuumban, és értelmes közléseket tudott adni belőle-róla-általa. Tudjuk mi ezt ma? És ne lenne szükségünk rá? Hogyan várhatjuk hát, hogy teljes intenzitással átélt személyes élményeink során rögződjenek belénk mai világképünk ... alapfogalmai?”

Kovács Imre barátom járt egy nyolc lelket számláló észak amerikai indián törzsnél s megkérdezte, nem tartják-e aggasztóan kicsinek a törzs lélekszámát. A válasz minden Velemérért és hazájáért aggódó magyarnak erőt adhat. Azt mondták ugyanis, hogy ők már tizenötezer évvel ezelőtt is itt éltek s itt fognak élni újabb tizenötezer év múlva is - amikor „ezek itt körülöttünk” már régen nem lesznek. A kérdésre, hogy kik azok az „ezek”, így hangzott a lakonikus válasz: „United States of Amerika.” Az öntudat és nyugalom titka a hagyománytisztelet - s ez mutat kivezető utat Veleméren és Magyarországon is.

Nehéz időkben mindig az ország keleti részeiből jött a segítség, hogy a végveszélybe került őrségieket megmentse a veszedelemtől. Jöhet-e ma is?

A Rákócziak Árpádsávos zászlók alatt harcoló kurucai rég pihennek, csontjaikat és fegyvereiket az idő elemésztette. A legenda azonban nem halt meg s táplálja a reményt. Talán visszajő egyszer Csaba királyfi is a csillagok közül s rendet vág az Áfa és az Szja soraiban. Visszatérhet Szent László is, akinek váradi bronzszobra rendesen megelevenedett és csatába vonult, ha a döntő csata napja elérkezett. Miért ne léphetne le a veleméri templom faláról? El is jő Szent László király bizonyára - ha az önfeláldozó Árpád-dinasztia eszméi újra áthatják a mindennapokat.

LÁBJEGYZETEK

1 A tóka ásott gödör, amelyben megmarad a talajvíz. Mellé általában fűzfát ültettek, ebbe kapaszkodva a víz fölé nyúló pallóról vizet lehetett merni. Elsősorban az állatok itatására és mosásra használták.

A kerítés nélküli víz veszélyt is jelentett: a szentgyörgyvölgyi orvos kisgyermeke egy tóka vizében lelte halálát s a szülők ezt követően elköltöztek a vidékről.

A Cserépmadár Szállás tókájához - amelyet a legnagyobb nyárban is megőrzött tiszta vize miatt szerettek mosásra használni a környékbeli asszonyok - kedves történet fűződik. A ház gazdája, néhai Tóth Gyula, szép nagy halat vett, amit éjszakára a tókába tett. A faluban mindenesetre ezt híresztelte. Szomszéd legények, a gazdát megtréfálandó, elhatározták a hal kifogását és eldugását. Egész éjszaka merték kosárral a tóka vizét, de a hal csak nem akadt a kezükbe. A gazda eközben - a jó meleg ágyban - talán hajnalig rajtuk nevetett.

2 Szlovénia és Magyarország kapcsolata jónak mondható. A szlovéniai magyar nemzetiség helyzete azonban korántsem tekinthető rendezettnek. Az esetenként a szlovén kormányzat részéről tett nemes gesztusok mindaddig könnyünek találtatnak, amíg a szlovéniai magyarság lélekszáma fogy. Ráadásul a szlovéniai magyarság életét nyíltan ellenséges megnyilvánulások is keserítik. A szintén elcsatolt - egykor magyar lakosságú - Lendván ma olyan utcaelnevezési elv van érvényben, miszerint külföldi nem lehet névadó. Ezt aztán úgy értelmezik, hogy a harmincezer magyart pusztán a nemzetiségük miatt legyilkoló szerb partizánokat nem tekintik külföldinek, a lendvai születésú Zala Györgyöt azonban igen (arra hivatkozva, hogy a neves szobrász születésekor Lendva még „külföld” volt). Ma is van olyan magyar fiatalember Lendván, akinek a csontját pusztán a magyarsága miatt büntetlenül törhette össze egy rendőr.

3 Az avarok szlávokat telepítettek birodalmuk határterületeire. Ennek köszönhetően alakult ki a magyar etnikum - szláv tengert kettéosztó - sziget jellege. Ezt mostanában úgy állítják be egyesek, mintha a honfoglaló magyarok miatt a szlávok elveszítették volna egy Kárpát-medencéből irányított szláv birodalom megteremtésének lehetőségét. Felteszik, hogy az Avar Birodalom összeomlása után a Kárpát-medence szláv népességű volt és ez lehetett volna egy szláv birodalom csírája - ha Árpád magyarjai el nem pusztították volna. Ilyen szláv birodalom-kezdemény azonban nem létezett. A magyarul beszélő avar tömegek nem tűntek el a Kárpát-medencéből, sőt nélkülük a szlávok be sem telepedtek volna e táj peremére. A honfoglalás egyébként sem járt nagy csatákkal. Anonymus is lakomák sorozatából álló diadalmenetnek írja le. Ennek oka az volt, hogy az avar köznép nem volt hajlandó harcolni az őket a bolgár-frank-szláv elnyomás alól felszabadító magyar seregek ellen.

4 Hasonló falszerkezetet figyeltek meg a Kerka mocsarai közé épített Lentiben is, amelynek vára a legkorábbi ismert forrás szerint 1278-ban már leromlott állapotban volt: „A lenti vár 1989. évi rekonstrukciós munkái során deréknyi vastagságú oszlopok kerültek elő, melyek közét rőzsével fonhatták össze és földdel töltötték meg” (Tantalics/1993/18). A makedón Nagy Sándor történetét megíró Quintus Curtius Rufus (1967/138) is említ egy ilyen, a hürkániai mardusok által épített gyepüt. Szándékosan sűrűn ültetett fákból állt, amelyeknek ágait letörték, tekervényesen összefonták és a földbe szúrva legyökereztették. Az így összenőtt szövevény lezárta a síkságon átvezető utat. Említést érdemel, hogy Hürkánia a várkony (avarhun) néptől nyerte a nevét.

5 Pataky/1990/93 szerint e falvak: Velemér, Mártonfalva (talán Métnekpuszta), Sisafalva (elpusztult), Szombatfa, Gödörháza, Szerdahely (Sredisce Szlovéniában), Alsójánosfa (Ivanjsovci Szlovéniában), Gerencsér (vagy Gerőháza, ma Loncarovci Szlovéniában), Rátkalak (vagy Ratkóc, ma Ratkovci Szlovéniában), Korong (később Berkeháza, ma Berkovci Szlovéniában). A Gerencsér és Korong helynevek a legősibb időktől gyakorolt fazekasságra utalnak.

6 A hírek gyors továbbításának talán Attila óta elevenen élő hagyományát a török veszedelem idején alaposan begyakorolta minden őrségi falu. Ez a hírlánc aztán segített megőrízni a reformátusságot.

7 A 26. ábrán látható kulcsot a Cserépmadár Szállás padlásán találta Szelestey László néprajzkutató barátom. Ma a Sindümúzeumban látható. Szolgálhatott a ház pincéjéhez is, amelyet a szőlők téeszesítésekor bontottak le. Hasonló kulcsokat ma is használnak a faluban, például Kolossa Elek kedves szomszédom is ilyennel zárja a kamráját.

8 Jó példa ez az idők s a gonosz hatalom eszközrendszerének változására. A török és az osztrák még gyilkolni kényszerült, ha gazdagodni akart. A Batthyányaknak már csak zsebtolvajlásra kellett vetemedniük. Újabb idökben pedig a közvagyon büntetlen fosztogatásához, az őrállók utódainak megritkításához elegendő néhány államosítási, privatizálási, adó- és abortusztörvény.

9 A püspöki utasításra elvitt harangot Varga Ottó atya szervezőmunkájának köszönhetően a közelmúltban pótolták.

10 Éjszaka, az erdőn keresztül érkeztek szekérrel. A házak befelé nyíló ajtaját kötéllel a kódisállás oszlopához kötötték s leszúrták az ólban lévő disznókat. Mire a gazda a padláson meg a tetőn keresztül kijutott a házból, addigra áthajtottak a leölt állatokkal a határon.

Booknow Hu

 Otp Szep Kartya Elfogadohely Rs

Mkb Szep Kartya Elfogadohely Rs

Kh Szep Kartya Elfogadohely Rs

Banner2

Banner1

Időjárás

Facebook